Napi gondolatok

Tudom, sokan, sokfélét, írtak már arról, hogy mindenki csodálatos teremtés, és el kell fogadnunk úgy magunkat, ahogy vagyunk.

Én, mikor olvasom ezeket a posztokat, sokkal jobban érzem magam, és már kezdem elhinni, hogy tényleg érek valamit. Addig amíg rá nem klikkelek a főoldalra és látok egy újabb cikket arról, milyen edzéseket kéne csinálnom, hogy olyan alakom lehessen, mint Gigi Hadidnek, vagy egy reklámot látok az oldal szélén, amire, ha ráklikkelek, megtudom hogyan szabadulhatnék meg a cellulitisszemtől. ‘Anyád…’ Ennyi, amire ilyenkor tudok gondolni. ‘Épp most leheltél életet az egómba, erre ilyenekkel tömöd a fejem, hogy hogyan lehetne tökéletes alakom? Nem azt mondtad öt perce, hogy már az?’ És hirtelen felindulásból be is zárom az ablakot. Kis ideig ideges vagyok, és aztán elkezdek ráparázni, miképp fogom élvezni cellulitisszel és tökéletlen testtel a nyarat? Mi lesz, ha megyek nyaralni a barátnőmmel, akiknek tökéletes alakjuk van és az emberek ki fognak nézni? Mit csináljak? …



A színházhoz való kiöltözésről

A színház, sok egyéb művészeti ággal ellentétben, az oda járóktól rendszerint kiöltözést követel. Ennek oka feltehetőleg történelmi múltjára, és a régi kulturális jelentőségére vezethető vissza. Az, hogy ez mennyire jogosít fel egy művészeti ágat egy ilyesfajta követelményre, szerintem már több indokból is kérdéses, lévén, hogy a nyilvános orgiák is nagy történelmi múltra tekintenek vissza, és a Ku Klux Klán tagokat jó színben feltüntető, 1915-os „Amerika hőskora”, és a Sztálin megrendelésére készült 1925-ös „Patyomkin páncélos” is komoly hatással volt a kulturális fejlődésünkre. Ám szerintem a színházhoz való kiöltözéssel való problémák nem állnak meg annak kifogásolhatóságában.



Könnyű játszi Hullámok

Gyöngyfának letépett megviselt ágát
ragyogott a hajnalig égnek kék világán
tengerben úszó könnyű játszi Hullámok
lepjetek el és múzsámat adjátok

a fűszál ahogy fújja szél
a színes hal hogy evickél
a madár meg csak énekel
a tücsök is már ciripel

könnyű finom szövet között kényelembe hajtom fejem
talán már a mellkasom is végre fogja kezed
Ó Te szép Te szép illatos tarka Mező
hullámzik a kedves gyeped mely elnyel
te örök mező

a fának lombja suhog
az avar csak úgy ropog
a tűz fája lassan pattog
a láng meg a táncát járja

elfutok én addig amíg csak a lábam bírja
hogy lebeghessek fellegekben tollammal meg írjak
mindent mi egyenes és nem billenhet el
de csak mert félek hogy a Világ nem felel



Remény

Két lány jön oda hozzám. -Megkínálsz?- kérdik kacéran. Azonnal elindul bennem két érzés, melyek összefacsarodva, hányingert keltenek üres gyomromban. Az első gondolat által vezérelve már nyúlnék is a zsebembe, de a pillanat, amely azt sugallja a fejemben, hogy küldjem el őket a fenébe, megállítja dermedt, hideg kezemet. Közben olthatatlan vágyat érzek, hogy elmagyarázzam nekik, miért nem. Tudom, azonnal lelépnének. -Megisztok velem egy finom, forró teát? Van itt egy presszó a sarkon.-kérdem mégis reménykedve. -Idegenekkel nem állhatunk szóba, anyám így tanította.-vágja rá az egyik bizonytalanul. Látványosan meglepődve, kikerekedett szemekkel nézek rájuk, talán mosolygok is. Nem buták, azonnal értik mire gondolok. -Talán nem lesz baj, ha egy nyilvános helyen…, annyira fázom.-súgja a másik szőke hajú barátnője sűrű, hosszú haja közé.



Szónoklat a szépségről

Mi a szépség? Gyönyör, teljesség, harmónia, egyensúly és élet? Káosz, pusztítás, romlás, vagy esetleg a halál? A szépség nem leírható és megfogalmazható egyértelműen, mivel minden egyes individuumnak mást jelent.

Mindenki máshogy vélekedik a szépségről. Az őskorban az volt a szép, ami megfogható, felhasználható és hasznos volt. Az ősember tehát a maga egyszerűségében láthatta a szépet. A kor azonban haladt, változott, hol a szépség “javára”, hol ellenére. Mi a szép? Ki szép? Miért és hogyan legyünk szépek? Csak külső szépség létezik vagy van belső is, amely nem olyan szembetűnő első pillantásra? Van természetes és mesterséges? Rengetegféle csoportba lehet osztani. Mégis a legfontosabb összehasonlíthatósági tényező talán a külső “a burok” kontra a belső szépség, amely maga az emberi lény. A lélek. A lélek örök életű. Mindig új testben, más külsőben reinkarnálódik. Az emberi lény megfogan, fejlődik, változik, tapasztalatokat szerez, felnő megöregszik, és meghal. Minden egyes emberi létszakasznak megvan a maga szépsége. A csecsemőnek, aki édesanyja karjaiban szenderedik mély álomba. A kis mamának nem az a legnagyobb öröm és szépség, hogy gyönyörködhet benne? A kisgyerek, mikor megkapja élete első ésszel is felfogható játékát vagy bármi olyat, ami örömet szerez neki. Nem ez a legcsodálatosabb és legszebb dolog a számára? Vagy amikor a fiatal először lesz szerelmes. Elvakíthatja ez az újdonság, ez a megfogható és egyben megfoghatatlan csoda. Számára a párja maga a szépség. Maga a tökéletesség esszenciája.

Káosz. Pusztítás. Történelem. Diktatúrák, háborúk, fájdalom és halál. Egy gonosz, beteg vezetőnek mi a szépség? Ha emberi életeket pusztíthat. A kín és a szenvedés hangja. Az, ha rombolhat. Vegyük például Nérót. Talán viccből égette fel Rómát annak idején vagy, hogy gyönyörködhessen a tűzben? A lángok táncoló és egyben halálos fényében? Ki tudja, neki talán ez számított szépségnek.



Lüktetés

Belső fülem lüktetése idézi fel szívedet,
a fehér selymet bámulom, csak oly mint a lelked,
nedves hideg levegő árad be a szobába,
elterjed a föld felett és átölel a karjába.

De a fejem csak lüktet és becsukom a szememet,
szorítom és gondolom a te kezed lett ilyen hideg,
simogat a nedves hideg, de lágyan mint te tetted,
s szemem sarkában érted egy könnycsepp lecseppen.



Kettő tűz között

Ha szemednek virágos magva röppen,
s nem egy szívet talál, hanem kettőt,
mit tészesz majdan akkor, ha nem örvendsz,
mert egyiket majd eresztened köll.

S mi jó volt, míg csak a szélben szálltatok,
de most csendesült az fuvallata
sorsnak, földre hullsz, kínokban alszol,
ismét ébredsz: előtted válaszút.

Bár világom vak lett volna!
S a szél se fújta szívem magvát!
Bensőm ég kettő tűz között.

Egyiket oltanom muszáj,
s bármelyik is leszen az ma est,
azzal magam sorsom oltám.



Az élet értelme

a maradás érzete: a maradandás



A magyar reformkor

 A magyar reformkor

Ezernyolcszázhuszonöt az

első reform országgyűlés

Az MTA megalapítása

A Gróf, Széchenyi István és

Felsőbüki adománya

szolgált minden alapjaként.

Háromévenkénti gyűlés

ekkor még csupán latinul

és egy igen komoly lépés

miszerint adót a Habsburg

csak magyar beleegyezés

után vehetett alapul.

ezernyolcszázharminc csonka

országgyűlés Franciák az

oka, harminc júliusa

a rend  most a legfontosabb

újoncozás az új divat

ki be nem lép az itt kikap.

Ezernyolcszázharminckettő

az örökváltság kérdése

 nagy gomoly fekete felhő

 arisztokraták szemében

 Ekkor Kossuth is előjő

Bár még senkit se képvisel.

Ezernyolcszázharminckilenc

Kossuth most amnesztiát kap

örökváltságot fogad el

az ógyén a felső tábla

 és magyar nyelvű ogyé lesz

ezek után a világban.

Ezernyolcszáznegyvenhárom

A magyarból államnyelv lesz

 innentől a magántulajdon

csak  már nemeseké… várj NEM

és jutnak közhivatalok

a  most már nem nemeseknek.

Ezernyolcszáznegyvenhétben

Már Kossuth Lajos is követ

Rossz példát ő sose követ

most már  forradalom jöhet

így bevégzem a versemet.



TIK-TAK

Sétálni az utcán teljes sötétségben nem éppen tűnt a legjobb ötletnek, én viszont – bátor énemet elővéve – nekiindultam a megpróbáltató útnak. A szüleim sehol, a kutyánk is maximum akkor vakkantana egyet, ha megérezné a frissensült pulyka illatát, szóval tulajdonképpen ott sem tartana semmi biztonságban, hát miért ne mozdulhatnék ki egy kicsit?

A szél mintha ma jobban fújt volna, mint átlagos napokon, de nem tulajdonítottam ennek akkora jelentőséget, hiszen városom nem éppen a ragyogó napsütésről volt híres. A szörnyű időjárás mellett természetesen a leghátborzongatóbb dolgoknak is itt kellett történnie; eltűnt emberek, beazonosíthatatlan holttestek, rablások és késelések. Este 6 után kijárni kész bátorságpróba volt, azzal az extrával, hogy egyáltalán nem próba volt; az életemmel játszadoztam. Auróra, legjobb barátnőm társasága azonban sokkal hívogatóbb volt, minthogy a szobámban ücsörögjek egész éjszaka, számolgatva a pókokat a plafon sarkában. Mivel szeleburdi szomszédom szülei is valahol egy másik kontinensen töltötték kivett napjaikat, – teljesen abban a hitben élve, hogy egymásnál alszunk, természetesen felnőttekkel körbevéve – így ketten leszünk a szinte már palotának nevezhető luxusházukban. Sajnos legalább kétutcányira lakott tőlem, és már réges-rég besötétedett ahhoz, hogy egyedül mászkáljak, ez a pár száz méter is kellőképpen belém fagyasztotta a vért. Erre az érzésre a kutyák eszeveszett ugatása, a földön hömpölygő papírcsomók súrlódása és a rejtelmes gyereknevetés is rátett egy lapáttal.

-Már csak pár lépés, már csak pár aprócska lépés – suttogtam magamnak, szinte alig hallhatóan, és meglepődve konstatáltam, hogy a levegő annyira lehűlt, hogy a leheletemet is láthattam magam előtt.

Ahogy acélbetétes bakancsom kopogott az aszfalton, zsebre tett kezemből előhúztam a cigarettás dobozom, és remegő kézzel rágyújtottam. Már majdnem a házuk elé értem, amikor mozgást hallottam az egyik kitett hulladékgyűjtő szemetes mögül. Hajtott a kalandvágy, egyszerűen nem bírtam ki, hogy apró léptekkel oda ne somfordáljak a helyre, ahonnan a különös hangok jöttek.

Óriási hahotázásom visszhangozhatott mindenfelé, amikor megpillantottam egy fehér szőrcsomót. Szinte biztos voltam benne, hogy a jószág barátnőm családjához tartozik, hiszen a háztól csak pár lépésnyire kuporgott, Auróra pedig nem éppen figyelmességéről híres. Felkaptam hát a cica remegő testét, és elindultam vele a kapu irányába. Már indult a kezem, hogy megnyomhassam a csengőt, amikor a kisállat minden ok nélkül rettentő érdekesen kezdett el viselkedni. Karmolt, nyávogott, talán még ujjaimba is vájta fogait.

-Basszuskulcs, ez fájt – káromkodtam szám szélét behúzva, és reflexszerűen ledobtam a földre. – Ha nem, hát nem.