Mi a szépség? Gyönyör, teljesség, harmónia, egyensúly és élet? Káosz, pusztítás, romlás, vagy esetleg a halál? A szépség nem leírható és megfogalmazható egyértelműen, mivel minden egyes individuumnak mást jelent.

Mindenki máshogy vélekedik a szépségről. Az őskorban az volt a szép, ami megfogható, felhasználható és hasznos volt. Az ősember tehát a maga egyszerűségében láthatta a szépet. A kor azonban haladt, változott, hol a szépség “javára”, hol ellenére. Mi a szép? Ki szép? Miért és hogyan legyünk szépek? Csak külső szépség létezik vagy van belső is, amely nem olyan szembetűnő első pillantásra? Van természetes és mesterséges? Rengetegféle csoportba lehet osztani. Mégis a legfontosabb összehasonlíthatósági tényező talán a külső “a burok” kontra a belső szépség, amely maga az emberi lény. A lélek. A lélek örök életű. Mindig új testben, más külsőben reinkarnálódik. Az emberi lény megfogan, fejlődik, változik, tapasztalatokat szerez, felnő megöregszik, és meghal. Minden egyes emberi létszakasznak megvan a maga szépsége. A csecsemőnek, aki édesanyja karjaiban szenderedik mély álomba. A kis mamának nem az a legnagyobb öröm és szépség, hogy gyönyörködhet benne? A kisgyerek, mikor megkapja élete első ésszel is felfogható játékát vagy bármi olyat, ami örömet szerez neki. Nem ez a legcsodálatosabb és legszebb dolog a számára? Vagy amikor a fiatal először lesz szerelmes. Elvakíthatja ez az újdonság, ez a megfogható és egyben megfoghatatlan csoda. Számára a párja maga a szépség. Maga a tökéletesség esszenciája.

Káosz. Pusztítás. Történelem. Diktatúrák, háborúk, fájdalom és halál. Egy gonosz, beteg vezetőnek mi a szépség? Ha emberi életeket pusztíthat. A kín és a szenvedés hangja. Az, ha rombolhat. Vegyük például Nérót. Talán viccből égette fel Rómát annak idején vagy, hogy gyönyörködhessen a tűzben? A lángok táncoló és egyben halálos fényében? Ki tudja, neki talán ez számított szépségnek.

A festőnek a festménye jelenti a szépséget, az írónak az írás, egy tanárnak a tanítás, a tudás átadása. Minden egyes szakmának megvan a maga szépsége, gyönyöre, amely magával ragad, megbűvöl.

De mégis akkor hogy lehet, hogy a szépség rúttá válik? A festmény megsárgul, az idő múlása tönkreteszi. Egy író műve elveszik az évtizedek, századok alatt, a tanár pedig lelkesedéstől megfosztottá, kicsavarttá válik. Akkor hová tűnik a szépség? Valóban eltűnik? Vagy csak átalakul? Mivé lesz? Lepereg, megváltozik, elrohad, elfelejtődik, vagy csupán a korok múlása emészti felmenthetetlenül? Van e egyáltalán maradandó szépség vagy minden a kikerülhetetlennek tűnő halálra és elmúlásra van ítélve?

Van bizony! A belső szépség. A maga tisztasága, egyszerűsége vagy éppen bonyolultsága adja meg a belső “táj”, a lélek és szépség ártatlanságát. Formálható, alakítható ugyan, de az eredendő belső harmónia és megfoghatatlan csoda soha nem múlik el, veszik a semmibe. Egyszerűen lehetetlen. Hisz akkor mi végre az élet szépsége? Megküzdünk érte, szenvedünk, de mindennek megvan a maga szépsége, meg kell, hogy legyen. Hisz anélkül milyen életet élnénk? Ha mindenhol csak csúfság és rútság lenne… Elég belegondolni a háborúk okozta pusztításokba. Az a rettentő sok fájdalom, elmúlás, szenvedés és pokol. Ezután csak valami szebb következhet, igaz? Igen, ez az élet rendje. Körforgás. A rútat csak szebb követheti, akkor is, ha az odavezető utat rögös utat be kell járnunk, annak minden negatívumával.

Fel kell tennünk a kérdést: van valami a összefüggést a külső szépség és a lelki alkat között? Mitől boldog a lélek? Ha szép a “csomagolása”? A test? Amely megöregszik, megcsúnyul? Az emberek elfordulnak a csúnya emberektől, mert nem ismerik azok belső értékeit, belső szépségeit. Miért van ez így? Mert elidegenednek egymástól és nem akarnak foglalkozni a másik lelkével, valódi személyiségével? Vannak akik számára ez rejtély, mert nem értik. Másoknak ez világos, mert megélik, megszenvedik.

A művésznek maga a tiszta érték, amely hordoz valamiféle gondolatot, üzenetet, amivel jobbá teheti világot a maga módján. Mindenhol megjelenik a szépség. Néha rejtetten, néha egyértelműen.

A szépség tehát változik. Örök és mégis múlandó. Megfogható és megfoghatatlan. Reményteli, csodálatos, egyénfüggő. Egyszerűen kérdések sokasága, melyekre mindenkinek megvan a maga válasza.

Köszönöm a hallgatóság figyelmét!

Írta: Egy diák