Két lány jön oda hozzám. -Megkínálsz?- kérdik kacéran. Azonnal elindul bennem két érzés, melyek összefacsarodva, hányingert keltenek üres gyomromban. Az első gondolat által vezérelve már nyúlnék is a zsebembe, de a pillanat, amely azt sugallja a fejemben, hogy küldjem el őket a fenébe, megállítja dermedt, hideg kezemet. Közben olthatatlan vágyat érzek, hogy elmagyarázzam nekik, miért nem. Tudom, azonnal lelépnének. -Megisztok velem egy finom, forró teát? Van itt egy presszó a sarkon.-kérdem mégis reménykedve. -Idegenekkel nem állhatunk szóba, anyám így tanította.-vágja rá az egyik bizonytalanul. Látványosan meglepődve, kikerekedett szemekkel nézek rájuk, talán mosolygok is. Nem buták, azonnal értik mire gondolok. -Talán nem lesz baj, ha egy nyilvános helyen…, annyira fázom.-súgja a másik szőke hajú barátnője sűrű, hosszú haja közé.

Sötét, füstös hely, de jó meleg van és most ez nagyon jól esik mindhármunknak. Teát rendelünk a pincérnőtől, aki furcsán és kissé kelletlenül néz ránk. Csodálkozom magamon, mert még mindig késztetést érzek, hogy benyúljak a kabátomba és adjak nekik, csak hogy adjak neki valamit, mert érzem, hogy ki vannak éhezve valamire. Az eközben eltelt pillanatok alatt már ösztönösen rájövök, hogy ennél sokkal kevesebbel is beérik: figyelek rájuk, mert ők megállás és gátlás nélkül beszélnek, miközben a forró tea csak gőzölög az asztalon. Én csak hallgatok, de látom, hogy ez jó nekik, megnyugszanak. Lehet másra számítottak. Igazából csodálkozom, hogy nem kérnek újra, pedig én megint…, mint az utcán, amikor leszólítottak. Most elég nekik, hogy dumálunk, Mire kint sötét lett, már tudom, hogy egy lépcsőházban laknak, hogy mindkettőnek elváltak a szülei, akik nem igazán kíváncsiak arra mi is történik velük nap, mint nap. Belegondolok abba, hogyha nekem megadatott volna, hogy gyerekem születik, én reggeltől estig hallgatnám a sztorikat. Most ők sajnálnak engem, amikor elmesélem hogy egyedül élek. De most már igazán késő van, Kopasz fejembe nyomom a kalapom és indulok, küldöm őket is nehogy baj legyen.

Amikor a sarkon elválunk a szöszi még kéri, hogy egy hét múlva újra ugyanitt…mosolygok. Kár, kár, hogy akkor, éppen a kórházban kezdem meg a harmadik kemoterápiámat.

Csak remélni tudom, hogy senki nem nyúl a zsebébe, amikor újra mondják:-Megkínálsz?