A színház, sok egyéb művészeti ággal ellentétben, az oda járóktól rendszerint kiöltözést követel. Ennek oka feltehetőleg történelmi múltjára, és a régi kulturális jelentőségére vezethető vissza. Az, hogy ez mennyire jogosít fel egy művészeti ágat egy ilyesfajta követelményre, szerintem már több indokból is kérdéses, lévén, hogy a nyilvános orgiák is nagy történelmi múltra tekintenek vissza, és a Ku Klux Klán tagokat jó színben feltüntető, 1915-os „Amerika hőskora”, és a Sztálin megrendelésére készült 1925-ös „Patyomkin páncélos” is komoly hatással volt a kulturális fejlődésünkre. Ám szerintem a színházhoz való kiöltözéssel való problémák nem állnak meg annak kifogásolhatóságában.

Mikor a színház kiöltözést követel, önmagát ünnepélyes eseményként kezelve megteremti egy kulturálisan előkelő, emelkedett szórakoztatás látszatát, elvonva a figyelmet a tényleges műről a külsőségek felé, bűntudatot keltve mindazokban, akiknek fenntartásai vannak a darabbal szemben, vagy akár a színház intézményével kapcsolatban. Ha eltekintünk attól, hogy például egy Uránia Színház akkora követelményt szab meg egy ott bemutatni szándékozott darabbal szemben, mint amekkorát egy kisebb önbecsülésű plázás mozi szokott, akkor is egyértelművé válik, hogy a kiöltözés sem a színház, sem a színházba járók részéről sem szól a darabról, annál inkább a korábban említett külsőség-orientált miliőről, amellyel mintha a színház a saját korlátaiban rejlő deficiteket akarná leplezni, vagy csak a szokás kedvéért figyelmen kívül hagyja a művészetbefogadás tisztaságának rombolását. Az utóbbin többek között a színház azon jelenségét értem, miszerint annak a színházfogyasztónak, akinek nem tetszik egy darab, elsősorban magában kell keresnie a hibát (amit rendszerint meg is tesz), megtámogatva azzal a bűntudattal, amelyet már korábban említettem. Elfogult lenne, ha azt állítanám, hogy ez csak erre a művészeti ágra vonatkozik, azonban itt megjelenik egy másik jelenség, melyet a színház-mozi kultúra-szórakoztatás felosztásával lehetne jellemezni. Ennek lényege, hogy a magasabb látványkapacitású és ütemezett filmművészet szolgáltatja a szórakoztatást, a valóságos, élőszereplős színház pedig a kultúrát, ezáltal a színdarabok mindig egy kulturális bélyeggel kerülnek a színpadra, függetlenül a minőségüktől, vagy akár a témájuktól, és ez többet rombol műbefogadáson, mint amennyit a színház valódi, élőszereplős jellege épít, és (ami még fontosabb) borzalmasan pusztító hatással van az emberek műértékelésére, kritikai érzékére, ezzel visszavetve (vagy [jobb esetben] lelassítva) kulturális fejlődésünket, de annál inkább elősegítve a látszatelőkelőség és a sznob csőlátás (műközpontúság helyett kategória-központúság) örömeit.