Tudom, sokan, sokfélét, írtak már arról, hogy mindenki csodálatos teremtés, és el kell fogadnunk úgy magunkat, ahogy vagyunk.

Én, mikor olvasom ezeket a posztokat, sokkal jobban érzem magam, és már kezdem elhinni, hogy tényleg érek valamit. Addig amíg rá nem klikkelek a főoldalra és látok egy újabb cikket arról, milyen edzéseket kéne csinálnom, hogy olyan alakom lehessen, mint Gigi Hadidnek, vagy egy reklámot látok az oldal szélén, amire, ha ráklikkelek, megtudom hogyan szabadulhatnék meg a cellulitisszemtől. ‘Anyád…’ Ennyi, amire ilyenkor tudok gondolni. ‘Épp most leheltél életet az egómba, erre ilyenekkel tömöd a fejem, hogy hogyan lehetne tökéletes alakom? Nem azt mondtad öt perce, hogy már az?’ És hirtelen felindulásból be is zárom az ablakot. Kis ideig ideges vagyok, és aztán elkezdek ráparázni, miképp fogom élvezni cellulitisszel és tökéletlen testtel a nyarat? Mi lesz, ha megyek nyaralni a barátnőmmel, akiknek tökéletes alakjuk van és az emberek ki fognak nézni? Mit csináljak? …

Kimegyek emberek közé. Sokan megdicsérik a hajam, a szettem, a sminkem, de mégse tudom elhinni, mert szembe talál egy fehérneműs plakát, és ismét látom az ideális alakot. ‘Ez is lehetnék én, ha nem szeretnék enni, ha nem lennék lusta, ha nem lennék olyan, amilyen vagyok.’ De aztán eszembe jut, hiába vagyok lusta, szeretek enni, ez vagyok én. Tudom, lehet ezen változtatni. Mégsem teszem, inkább okolom a médiát, azért, mert elérhetetlen ideálokat állít a nők és a férfiak elé is. És igazam is van. Mi a faszért kéne úgy kinéznem, mint Palvin Barbi, hogy a haverjaimmal tudjam élvezni a Velencei-tó partján a napot? Miért kéne megváltoztatni a napi rutinom?
Most már, mondjuk úgy, felvettem a harcot a démonjaimmal. Ha én így szépnek látom magam, és nem érzek, magamtól!, arra késztetést, hogy változtassak, egy plakát miatt miért kéne azzal tölteni a napomat, hogy azon parázok, vajon elég vagyok-e? Elég vagyok, sőt több is. Most már tudom, csak el kell hinnem…