Kategória: novella

Remény

Két lány jön oda hozzám. -Megkínálsz?- kérdik kacéran. Azonnal elindul bennem két érzés, melyek összefacsarodva, hányingert keltenek üres gyomromban. Az első gondolat által vezérelve már nyúlnék is a zsebembe, de a pillanat, amely azt sugallja a fejemben, hogy küldjem el őket a fenébe, megállítja dermedt, hideg kezemet. Közben olthatatlan vágyat érzek, hogy elmagyarázzam nekik, miért nem. Tudom, azonnal lelépnének. -Megisztok velem egy finom, forró teát? Van itt egy presszó a sarkon.-kérdem mégis reménykedve. -Idegenekkel nem állhatunk szóba, anyám így tanította.-vágja rá az egyik bizonytalanul. Látványosan meglepődve, kikerekedett szemekkel nézek rájuk, talán mosolygok is. Nem buták, azonnal értik mire gondolok. -Talán nem lesz baj, ha egy nyilvános helyen…, annyira fázom.-súgja a másik szőke hajú barátnője sűrű, hosszú haja közé.



TIK-TAK

Sétálni az utcán teljes sötétségben nem éppen tűnt a legjobb ötletnek, én viszont – bátor énemet elővéve – nekiindultam a megpróbáltató útnak. A szüleim sehol, a kutyánk is maximum akkor vakkantana egyet, ha megérezné a frissensült pulyka illatát, szóval tulajdonképpen ott sem tartana semmi biztonságban, hát miért ne mozdulhatnék ki egy kicsit?

A szél mintha ma jobban fújt volna, mint átlagos napokon, de nem tulajdonítottam ennek akkora jelentőséget, hiszen városom nem éppen a ragyogó napsütésről volt híres. A szörnyű időjárás mellett természetesen a leghátborzongatóbb dolgoknak is itt kellett történnie; eltűnt emberek, beazonosíthatatlan holttestek, rablások és késelések. Este 6 után kijárni kész bátorságpróba volt, azzal az extrával, hogy egyáltalán nem próba volt; az életemmel játszadoztam. Auróra, legjobb barátnőm társasága azonban sokkal hívogatóbb volt, minthogy a szobámban ücsörögjek egész éjszaka, számolgatva a pókokat a plafon sarkában. Mivel szeleburdi szomszédom szülei is valahol egy másik kontinensen töltötték kivett napjaikat, – teljesen abban a hitben élve, hogy egymásnál alszunk, természetesen felnőttekkel körbevéve – így ketten leszünk a szinte már palotának nevezhető luxusházukban. Sajnos legalább kétutcányira lakott tőlem, és már réges-rég besötétedett ahhoz, hogy egyedül mászkáljak, ez a pár száz méter is kellőképpen belém fagyasztotta a vért. Erre az érzésre a kutyák eszeveszett ugatása, a földön hömpölygő papírcsomók súrlódása és a rejtelmes gyereknevetés is rátett egy lapáttal.

-Már csak pár lépés, már csak pár aprócska lépés – suttogtam magamnak, szinte alig hallhatóan, és meglepődve konstatáltam, hogy a levegő annyira lehűlt, hogy a leheletemet is láthattam magam előtt.

Ahogy acélbetétes bakancsom kopogott az aszfalton, zsebre tett kezemből előhúztam a cigarettás dobozom, és remegő kézzel rágyújtottam. Már majdnem a házuk elé értem, amikor mozgást hallottam az egyik kitett hulladékgyűjtő szemetes mögül. Hajtott a kalandvágy, egyszerűen nem bírtam ki, hogy apró léptekkel oda ne somfordáljak a helyre, ahonnan a különös hangok jöttek.

Óriási hahotázásom visszhangozhatott mindenfelé, amikor megpillantottam egy fehér szőrcsomót. Szinte biztos voltam benne, hogy a jószág barátnőm családjához tartozik, hiszen a háztól csak pár lépésnyire kuporgott, Auróra pedig nem éppen figyelmességéről híres. Felkaptam hát a cica remegő testét, és elindultam vele a kapu irányába. Már indult a kezem, hogy megnyomhassam a csengőt, amikor a kisállat minden ok nélkül rettentő érdekesen kezdett el viselkedni. Karmolt, nyávogott, talán még ujjaimba is vájta fogait.

-Basszuskulcs, ez fájt – káromkodtam szám szélét behúzva, és reflexszerűen ledobtam a földre. – Ha nem, hát nem.



Vedd észre,

hogy valami örökölendőt alkossunk, ami az utókornak is hasznos lehet.
Inspiráció! Hát belekezdek, úgy érzem bizonyítanom kell, jobb vagyok. Jobbá tudom tenni. De te hiába tetted le egyszer a vizsgát, (polika ti kuss,) mert a bizonyítás egy tevékenység. És a siker jobbára a véletlenszerűség hibája. Hiszen nincsenek véletlenek. Látod merre megyünk, de azt nem, hogy merre haladunk, miképp már a jövő sem a régi.

Így végül nem lettem sikeres, (mint politikus)
pedig bizonyítottam, többször is, de ott rontottam el, hogy megfejtettem József Attilát:

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

– Megvan a választásod. – azt mondták – Színház az egész.

De kiknek szava tisztesség templomának csúcsáig ért,
azt mondták kötelesség.

Reggel úgy érzem van kulcsom a remény kapujában,
délben úgy, mint fogyasztó már megint csak eszek,
délután csak nézem a többit örülnek, mert vesznek,
s mind magunk este az ágyban úgy érezzük a kulcsunk nem fordult a zárban.

Föl-földobott made in China.*

S így vagy úgy egy 21. századi lázban a reményt elviszi a fene. Pedig a Szózat kért, könyörgött, jajongva esdekelt nemzetének: legyenek szemei látásra, fülei hallásra, hogy ne jöhessen el a nagyszerű halál, hisz akkor a sírt, hol nemzet süllyed el, nem oly népek fogják körülvenni, akiknek szemében gyászkönny ül, hanem olyanok, akik a hánykolódó káröröm velőt marcangoló kacaja között lejtenek majd dervistáncot halott-torul felettünk.

Folytatom, amit szeretek csinálni, élni felelőtlenül, fogyasztani.
De ha csak ezeknek élek és nem nézek körbe a következménye majd nem az arcomon, nem a zsebemben, hanem az idő öregítő kezében fog meglátszani, akkor, mikor hirtelen annyi kérdés lesz, és én egyikre sem fogok tudni válaszolni, és ez majd végleg tönkretesz.

És, ha ne adj Isten, veled is így történne, és nem találod majd a felelőst, akkor egyszer az életben ne keress mást, csak nézz önmagadba!

 

 

 

 

*tripla asszociációs megszólalás



A tea Wait for it

Kettőezer-tizenöt szeptember másodikán felkeltem, hogy csináljak egy teát. Felraktam a vizet fél kilenckor, majd a fáradalmak után visszafeküdtem aludni.

Azt álmodtam, hogy az a csigaszemű postás már megint csenget itt a negyediken. Olyan izgatott lettem álmomban, hogy felébredtem, mivel azt hittem, hogy a fiam küldte meg a pénzt, amiről korábban beszélt és azt hozta meg a postás. Az álomból felriadva kimentem a konyhába teát csinálni. Meglepődve láttam, hogy már javában forr a víz. Körbenéztem, de sehol nem volt senki. Ki érti ezt?

Csengettek. Odaballagtam az ajtóhoz. A postás volt. Jó barátom lett, mivel hozta a pénzt is, amit a fiam küldött (és nem csak a gyújtósnak való számlát), átadta majd beengedtem. Mondtam neki üljön le csinálok teát, ha nem siet. Kinyitottam az ablakot a konyhában, mert nagyon meleg volt, de akkor valami olyat füttyentett mellettem, hogy ott bántam meg, hogy nem hordok pelenkát. A vízforraló volt az. Hogy ki tette azt oda gáz fölé nem is értem, de futottam a wc-re, aztán gatyát cserélni. A hálóba menet deréktól lefelé hiányos öltözetben összefutottam a postással a nappaliban. Megdöbbentő. Nem mondom, hogy nem volt kínos, de a vártnak ellentétben megértő szemekkel bocsájtott meg. A hálóban felvettem egy gatyát és az órára néztem. Talán egy picit be is dőltem az ágyba.

Már fél tíz volt, a bütykös lábú Mari nénijét, ilyen későn kelni bűn. Kitekintettem az ablakon. Lentről a fogócskázó unokám meglátott és fölkiabált, hogy feljönne inni valamit, mert szörnyen szomjas. Kifelé menet a nappaliba ott ült a postás. Ez meg hogy kerülhetett ide? Biztos lopni akart. Sosem állt jól a szeme. Azt mondta csak teázni jött és én engedtem be. Hát meg a lóarcú Mari nénijét. De legyen úgy. Kimentem, hogy felrakjam a teát, amikor váratlanul csöngettek.

Azt hittem a postás lesz az, de az unokám volt, száradt ajkakkal mesélte, hogy ő milyen szomjas. Mondtam neki, akkor csinálok teát, addig pihenjen a nappaliban és vegyen ki a vitrinből poharat magának. Hát nem levert egy tucat üveget a polcról. Lementem a pincébe a söprűért és akkor már, ki is mentem az utcai telefonhoz felhívni a fiam, megkérdezni, hogy mikor küldi a pénzt, amiről beszélt.

Amikor visszaértem, beleléptem a nappaliban valami üvegszilánkba. Még jó hogy volt nálam söprű és teljes döbbenettel láttam, az unokám és a postás ott vártak engem a nappaliban. Nem értettem, mi folyik itt. Hogy kerültek ezek ide már ilyen korán reggel fél kilenckor. Kijavítottak, azt mondták már 10 óra van.

El kell vinnem az órámat megszereltetni. 10-kor kelni maga az elvesztegetett idő fogalma, máskor nem kelhetek ilyen későn. Áh, teljesen mindegy, mondtam magamban és mentem, hogy csináljak egy teát magamnak. Szenilis vagyok.