Címke: novella

TIK-TAK

Sétálni az utcán teljes sötétségben nem éppen tűnt a legjobb ötletnek, én viszont – bátor énemet elővéve – nekiindultam a megpróbáltató útnak. A szüleim sehol, a kutyánk is maximum akkor vakkantana egyet, ha megérezné a frissensült pulyka illatát, szóval tulajdonképpen ott sem tartana semmi biztonságban, hát miért ne mozdulhatnék ki egy kicsit?

A szél mintha ma jobban fújt volna, mint átlagos napokon, de nem tulajdonítottam ennek akkora jelentőséget, hiszen városom nem éppen a ragyogó napsütésről volt híres. A szörnyű időjárás mellett természetesen a leghátborzongatóbb dolgoknak is itt kellett történnie; eltűnt emberek, beazonosíthatatlan holttestek, rablások és késelések. Este 6 után kijárni kész bátorságpróba volt, azzal az extrával, hogy egyáltalán nem próba volt; az életemmel játszadoztam. Auróra, legjobb barátnőm társasága azonban sokkal hívogatóbb volt, minthogy a szobámban ücsörögjek egész éjszaka, számolgatva a pókokat a plafon sarkában. Mivel szeleburdi szomszédom szülei is valahol egy másik kontinensen töltötték kivett napjaikat, – teljesen abban a hitben élve, hogy egymásnál alszunk, természetesen felnőttekkel körbevéve – így ketten leszünk a szinte már palotának nevezhető luxusházukban. Sajnos legalább kétutcányira lakott tőlem, és már réges-rég besötétedett ahhoz, hogy egyedül mászkáljak, ez a pár száz méter is kellőképpen belém fagyasztotta a vért. Erre az érzésre a kutyák eszeveszett ugatása, a földön hömpölygő papírcsomók súrlódása és a rejtelmes gyereknevetés is rátett egy lapáttal.

-Már csak pár lépés, már csak pár aprócska lépés – suttogtam magamnak, szinte alig hallhatóan, és meglepődve konstatáltam, hogy a levegő annyira lehűlt, hogy a leheletemet is láthattam magam előtt.

Ahogy acélbetétes bakancsom kopogott az aszfalton, zsebre tett kezemből előhúztam a cigarettás dobozom, és remegő kézzel rágyújtottam. Már majdnem a házuk elé értem, amikor mozgást hallottam az egyik kitett hulladékgyűjtő szemetes mögül. Hajtott a kalandvágy, egyszerűen nem bírtam ki, hogy apró léptekkel oda ne somfordáljak a helyre, ahonnan a különös hangok jöttek.

Óriási hahotázásom visszhangozhatott mindenfelé, amikor megpillantottam egy fehér szőrcsomót. Szinte biztos voltam benne, hogy a jószág barátnőm családjához tartozik, hiszen a háztól csak pár lépésnyire kuporgott, Auróra pedig nem éppen figyelmességéről híres. Felkaptam hát a cica remegő testét, és elindultam vele a kapu irányába. Már indult a kezem, hogy megnyomhassam a csengőt, amikor a kisállat minden ok nélkül rettentő érdekesen kezdett el viselkedni. Karmolt, nyávogott, talán még ujjaimba is vájta fogait.

-Basszuskulcs, ez fájt – káromkodtam szám szélét behúzva, és reflexszerűen ledobtam a földre. – Ha nem, hát nem.


A tea Wait for it

Kettőezer-tizenöt szeptember másodikán felkeltem, hogy csináljak egy teát. Felraktam a vizet fél kilenckor, majd a fáradalmak után visszafeküdtem aludni.

Azt álmodtam, hogy az a csigaszemű postás már megint csenget itt a negyediken. Olyan izgatott lettem álmomban, hogy felébredtem, mivel azt hittem, hogy a fiam küldte meg a pénzt, amiről korábban beszélt és azt hozta meg a postás. Az álomból felriadva kimentem a konyhába teát csinálni. Meglepődve láttam, hogy már javában forr a víz. Körbenéztem, de sehol nem volt senki. Ki érti ezt?

Csengettek. Odaballagtam az ajtóhoz. A postás volt. Jó barátom lett, mivel hozta a pénzt is, amit a fiam küldött (és nem csak a gyújtósnak való számlát), átadta majd beengedtem. Mondtam neki üljön le csinálok teát, ha nem siet. Kinyitottam az ablakot a konyhában, mert nagyon meleg volt, de akkor valami olyat füttyentett mellettem, hogy ott bántam meg, hogy nem hordok pelenkát. A vízforraló volt az. Hogy ki tette azt oda gáz fölé nem is értem, de futottam a wc-re, aztán gatyát cserélni. A hálóba menet deréktól lefelé hiányos öltözetben összefutottam a postással a nappaliban. Megdöbbentő. Nem mondom, hogy nem volt kínos, de a vártnak ellentétben megértő szemekkel bocsájtott meg. A hálóban felvettem egy gatyát és az órára néztem. Talán egy picit be is dőltem az ágyba.

Már fél tíz volt, a bütykös lábú Mari nénijét, ilyen későn kelni bűn. Kitekintettem az ablakon. Lentről a fogócskázó unokám meglátott és fölkiabált, hogy feljönne inni valamit, mert szörnyen szomjas. Kifelé menet a nappaliba ott ült a postás. Ez meg hogy kerülhetett ide? Biztos lopni akart. Sosem állt jól a szeme. Azt mondta csak teázni jött és én engedtem be. Hát meg a lóarcú Mari nénijét. De legyen úgy. Kimentem, hogy felrakjam a teát, amikor váratlanul csöngettek.

Azt hittem a postás lesz az, de az unokám volt, száradt ajkakkal mesélte, hogy ő milyen szomjas. Mondtam neki, akkor csinálok teát, addig pihenjen a nappaliban és vegyen ki a vitrinből poharat magának. Hát nem levert egy tucat üveget a polcról. Lementem a pincébe a söprűért és akkor már, ki is mentem az utcai telefonhoz felhívni a fiam, megkérdezni, hogy mikor küldi a pénzt, amiről beszélt.

Amikor visszaértem, beleléptem a nappaliban valami üvegszilánkba. Még jó hogy volt nálam söprű és teljes döbbenettel láttam, az unokám és a postás ott vártak engem a nappaliban. Nem értettem, mi folyik itt. Hogy kerültek ezek ide már ilyen korán reggel fél kilenckor. Kijavítottak, azt mondták már 10 óra van.

El kell vinnem az órámat megszereltetni. 10-kor kelni maga az elvesztegetett idő fogalma, máskor nem kelhetek ilyen későn. Áh, teljesen mindegy, mondtam magamban és mentem, hogy csináljak egy teát magamnak. Szenilis vagyok.