Mi a szépség? Gyönyör, teljesség, harmónia, egyensúly és élet? Káosz, pusztítás, romlás, vagy esetleg a halál? A szépség nem leírható és megfogalmazható egyértelműen, mivel minden egyes individuumnak mást jelent.

Mindenki máshogy vélekedik a szépségről. Az őskorban az volt a szép, ami megfogható, felhasználható és hasznos volt. Az ősember tehát a maga egyszerűségében láthatta a szépet. A kor azonban haladt, változott, hol a szépség “javára”, hol ellenére. Mi a szép? Ki szép? Miért és hogyan legyünk szépek? Csak külső szépség létezik vagy van belső is, amely nem olyan szembetűnő első pillantásra? Van természetes és mesterséges? Rengetegféle csoportba lehet osztani. Mégis a legfontosabb összehasonlíthatósági tényező talán a külső “a burok” kontra a belső szépség, amely maga az emberi lény. A lélek. A lélek örök életű. Mindig új testben, más külsőben reinkarnálódik. Az emberi lény megfogan, fejlődik, változik, tapasztalatokat szerez, felnő megöregszik, és meghal. Minden egyes emberi létszakasznak megvan a maga szépsége. A csecsemőnek, aki édesanyja karjaiban szenderedik mély álomba. A kis mamának nem az a legnagyobb öröm és szépség, hogy gyönyörködhet benne? A kisgyerek, mikor megkapja élete első ésszel is felfogható játékát vagy bármi olyat, ami örömet szerez neki. Nem ez a legcsodálatosabb és legszebb dolog a számára? Vagy amikor a fiatal először lesz szerelmes. Elvakíthatja ez az újdonság, ez a megfogható és egyben megfoghatatlan csoda. Számára a párja maga a szépség. Maga a tökéletesség esszenciája.

Káosz. Pusztítás. Történelem. Diktatúrák, háborúk, fájdalom és halál. Egy gonosz, beteg vezetőnek mi a szépség? Ha emberi életeket pusztíthat. A kín és a szenvedés hangja. Az, ha rombolhat. Vegyük például Nérót. Talán viccből égette fel Rómát annak idején vagy, hogy gyönyörködhessen a tűzben? A lángok táncoló és egyben halálos fényében? Ki tudja, neki talán ez számított szépségnek.