Kettőezer-tizenöt szeptember másodikán felkeltem, hogy csináljak egy teát. Felraktam a vizet fél kilenckor, majd a fáradalmak után visszafeküdtem aludni.

Azt álmodtam, hogy az a csigaszemű postás már megint csenget itt a negyediken. Olyan izgatott lettem álmomban, hogy felébredtem, mivel azt hittem, hogy a fiam küldte meg a pénzt, amiről korábban beszélt és azt hozta meg a postás. Az álomból felriadva kimentem a konyhába teát csinálni. Meglepődve láttam, hogy már javában forr a víz. Körbenéztem, de sehol nem volt senki. Ki érti ezt?

Csengettek. Odaballagtam az ajtóhoz. A postás volt. Jó barátom lett, mivel hozta a pénzt is, amit a fiam küldött (és nem csak a gyújtósnak való számlát), átadta majd beengedtem. Mondtam neki üljön le csinálok teát, ha nem siet. Kinyitottam az ablakot a konyhában, mert nagyon meleg volt, de akkor valami olyat füttyentett mellettem, hogy ott bántam meg, hogy nem hordok pelenkát. A vízforraló volt az. Hogy ki tette azt oda gáz fölé nem is értem, de futottam a wc-re, aztán gatyát cserélni. A hálóba menet deréktól lefelé hiányos öltözetben összefutottam a postással a nappaliban. Megdöbbentő. Nem mondom, hogy nem volt kínos, de a vártnak ellentétben megértő szemekkel bocsájtott meg. A hálóban felvettem egy gatyát és az órára néztem. Talán egy picit be is dőltem az ágyba.

Már fél tíz volt, a bütykös lábú Mari nénijét, ilyen későn kelni bűn. Kitekintettem az ablakon. Lentről a fogócskázó unokám meglátott és fölkiabált, hogy feljönne inni valamit, mert szörnyen szomjas. Kifelé menet a nappaliba ott ült a postás. Ez meg hogy kerülhetett ide? Biztos lopni akart. Sosem állt jól a szeme. Azt mondta csak teázni jött és én engedtem be. Hát meg a lóarcú Mari nénijét. De legyen úgy. Kimentem, hogy felrakjam a teát, amikor váratlanul csöngettek.

Azt hittem a postás lesz az, de az unokám volt, száradt ajkakkal mesélte, hogy ő milyen szomjas. Mondtam neki, akkor csinálok teát, addig pihenjen a nappaliban és vegyen ki a vitrinből poharat magának. Hát nem levert egy tucat üveget a polcról. Lementem a pincébe a söprűért és akkor már, ki is mentem az utcai telefonhoz felhívni a fiam, megkérdezni, hogy mikor küldi a pénzt, amiről beszélt.

Amikor visszaértem, beleléptem a nappaliban valami üvegszilánkba. Még jó hogy volt nálam söprű és teljes döbbenettel láttam, az unokám és a postás ott vártak engem a nappaliban. Nem értettem, mi folyik itt. Hogy kerültek ezek ide már ilyen korán reggel fél kilenckor. Kijavítottak, azt mondták már 10 óra van.

El kell vinnem az órámat megszereltetni. 10-kor kelni maga az elvesztegetett idő fogalma, máskor nem kelhetek ilyen későn. Áh, teljesen mindegy, mondtam magamban és mentem, hogy csináljak egy teát magamnak. Szenilis vagyok.