Sétálni az utcán teljes sötétségben nem éppen tűnt a legjobb ötletnek, én viszont – bátor énemet elővéve – nekiindultam a megpróbáltató útnak. A szüleim sehol, a kutyánk is maximum akkor vakkantana egyet, ha megérezné a frissensült pulyka illatát, szóval tulajdonképpen ott sem tartana semmi biztonságban, hát miért ne mozdulhatnék ki egy kicsit?

A szél mintha ma jobban fújt volna, mint átlagos napokon, de nem tulajdonítottam ennek akkora jelentőséget, hiszen városom nem éppen a ragyogó napsütésről volt híres. A szörnyű időjárás mellett természetesen a leghátborzongatóbb dolgoknak is itt kellett történnie; eltűnt emberek, beazonosíthatatlan holttestek, rablások és késelések. Este 6 után kijárni kész bátorságpróba volt, azzal az extrával, hogy egyáltalán nem próba volt; az életemmel játszadoztam. Auróra, legjobb barátnőm társasága azonban sokkal hívogatóbb volt, minthogy a szobámban ücsörögjek egész éjszaka, számolgatva a pókokat a plafon sarkában. Mivel szeleburdi szomszédom szülei is valahol egy másik kontinensen töltötték kivett napjaikat, – teljesen abban a hitben élve, hogy egymásnál alszunk, természetesen felnőttekkel körbevéve – így ketten leszünk a szinte már palotának nevezhető luxusházukban. Sajnos legalább kétutcányira lakott tőlem, és már réges-rég besötétedett ahhoz, hogy egyedül mászkáljak, ez a pár száz méter is kellőképpen belém fagyasztotta a vért. Erre az érzésre a kutyák eszeveszett ugatása, a földön hömpölygő papírcsomók súrlódása és a rejtelmes gyereknevetés is rátett egy lapáttal.

-Már csak pár lépés, már csak pár aprócska lépés – suttogtam magamnak, szinte alig hallhatóan, és meglepődve konstatáltam, hogy a levegő annyira lehűlt, hogy a leheletemet is láthattam magam előtt.

Ahogy acélbetétes bakancsom kopogott az aszfalton, zsebre tett kezemből előhúztam a cigarettás dobozom, és remegő kézzel rágyújtottam. Már majdnem a házuk elé értem, amikor mozgást hallottam az egyik kitett hulladékgyűjtő szemetes mögül. Hajtott a kalandvágy, egyszerűen nem bírtam ki, hogy apró léptekkel oda ne somfordáljak a helyre, ahonnan a különös hangok jöttek.

Óriási hahotázásom visszhangozhatott mindenfelé, amikor megpillantottam egy fehér szőrcsomót. Szinte biztos voltam benne, hogy a jószág barátnőm családjához tartozik, hiszen a háztól csak pár lépésnyire kuporgott, Auróra pedig nem éppen figyelmességéről híres. Felkaptam hát a cica remegő testét, és elindultam vele a kapu irányába. Már indult a kezem, hogy megnyomhassam a csengőt, amikor a kisállat minden ok nélkül rettentő érdekesen kezdett el viselkedni. Karmolt, nyávogott, talán még ujjaimba is vájta fogait.

-Basszuskulcs, ez fájt – káromkodtam szám szélét behúzva, és reflexszerűen ledobtam a földre. – Ha nem, hát nem.